A szent idő
A nap minden
órájának megvan a maga jellegzetes arca. De három időpont különösen határozott
vonásokkal jelenik meg előttünk: a reggel, az este és kettejük között a dél. És
mindezek meg vannak szentelve.
A reggel
A reggel arca
minden más időnél jellegzetesebb, tisztábban ragyog. A reggel a kezdet. A
születés titka ismétlődik meg minden reggel. Az alvásból jövünk, amelyben
életünk megifjodott, és határozottan, erősen érezzük: "Élek! élek!"
És ez az átélt lét imádsággá válik. Afelé fordul, Akitől jön: "Istenem, Te
teremtettél engem, köszönöm Neked, hogy élek. Köszönetet mondok Neked, hogy
élek. Köszönetet mondok Neked mindazért, amim van és ami vagyok." És ez az
új élet érzi az erejét és tettre tör. Az előtte álló nap felé, annak feladatai
felé fordul. Ez is imádsággá válik: "Uram, a Te nevedben és a Te erődben
kezdem meg a napot. Legyen amit teszek Érted végzett munka!"
Ez a reggel szent
órája. Az élet felébred. Mélyen átérezve saját létezését, a teremtmény tiszta
háláját viszi az Úr színe elé. Istentől jőve, és Isten erejében, új,
teremtőalkotásra kél föl, napi munkájához fog.
Látod, mi minden
függ a nap első órájától? A nap kezdete ez. Az ember belefoghat a napba kezdés
nélkül is, belelódulhat anélkül, hogy gondolkozna, hogy akarna. Csakhogy akkor
ez nem "nap" többé, hanem egy darab értelmetlen, kifejezéstelen idő.
Ezzel szemben a nap út, mely irányt akar. A nap munka, mely határozott akaratot
követel. Egy nap egész életedet magába foglalja. Életed olyan, mint egy nap.
Ennek azonban arculattal is kell bírnia.
Akarat és irány
és Isten felé tekintő arc, -- mindez együtt adja a reggelt.
Az este
Az estének is van
titka, éspedig a halál titka. A Nap leáldozóban van, az ember pedig készül,
hogy bevonuljon az alvás csendjébe. A reggel tele volt a megújult élet
előérzetével, este azonban az élet fáradt és nyugalmat keres. És keresztül
cseng rajta a halál titka. Sokszor észre sem vesszük ezt, mert belsőnk még
egészen tele van a jelen élet képeivel, és a következő nap vágyától, terveitől
feszül. Némelykor egészen csendesen megszólal, mint valami távoli sejdítés. De
vannak olyan esték is, amikor nagyon is érezzük, hogy hajlik az élet a nagy
homály felé, "amikor már senki sem munkálkodhatik."
És minden attól
függ, hogy megértjük-e a halál titkát? A halál nemcsak annyit jelent, hogy az
élet a vég felé közeledik. A halál az élet utolsó felszólítása, az élet utolsó,
döntő tette. Ami az egyes ember vagy az egyes népek történetében végbemegy,
sohasincs készen, sohasincs befejezve. Minden attól függ, mit csinál belőle az
ember vagy a nép. Attól függ, hogy helyezkedik el vele szemben, hogy valami
újat alkot-e a már megtörténtből, éspedig jót-e vagy rosszat? Gondoljunk
például arra, hogy egy népet nagy szenvedés ér. A dolog megtörténik, de még
ezzel nincs befejezve. A nép kétségbe eshetik, de meg is térhet és újra
kezdhet. És csak ekkor válik teljessé az, ami már régen megtörtént, ezért a
halál legmélyebb értelme: ez az a végső szó, amelyet az ember intéz saját
elmúlt életéhez, az a végső arckifejezés, amelyet életének ad. Arról a nagy
elhatározásról van szó, hogy az ember mégegyszer kezébe ragadja-e egész életét?
A bánat megragadja, és tüzében megtisztítja azt, amit elhibázott; a véghezvitt
jókért a hála és az alázat megadja Istennek a néki járó tiszteletet, és mindez
belevetve az Isten iránti feltétlen odaadásba; vagy pedig az ember elcsügged,
és engedi, hogy élete méltóság nélküli, erőtlen végbe csússzon át. Akkor
nincsen tulajdonképpen vége, hiszen egyszerűen csak megszűnik. Nincsen formája,
nincsen arculata.
Ez "a halál
nagy művészete": a művészet, mely az elmúlt életet egyetlen igenben
Istennek szenteli.
Lásd, minden este
gyakorolnunk kellene ezt a nagy művészetet, hogy az életnek valódi befejezést
adjunk, mert csak az kölcsönöz az elmúlt dolgoknak végleges értéket, örök
arculatot.
Az est órája a
befejezés órája. Isten előtt állunk, megsejtve azt, hogy egykor majd
szemtől-szembe fogunk állani Vele, hogy megtegyük az utolsó számadást.
Megérezzük, mi van ebben a szóban: "megtörtént". A jó, a rossz, az
elvesztés, az elpocsékolás. Isten felé állíthat be minket, Ő feléje,
"Akinek minden él", az elmúlt épp úgy, mint a jövendő, és Aki még az
elveszettet is vissza tudja adni a bűnbánónak. És Ő előtte adjuk meg az elmúlt
napnak a végleges arckifejezést. Ami abban hibás volt, megragadja a bánat,
"jóvá teszi", ami pedig jó volt, arról az őszinte hála lehánt minden
hiúságot. És a feltétlen bizalom minden bizonytalant, minden elégtelent,
szegényest és homályosat belemerít Isten mindenható szeretetébe.
A dél
Reggel fölkel az
élet. Fölfelé emelkedik: először gyorsan és örömmel, azután növekszenek az
akadályok és a haladás egyre lassúbbá válik. Végre eléri a delelőt, és egy
kissé megpihen. Rövidesen aztán megindul lefelé. Egyre fáradtabb lesz, míg
végre egy újabb, rövid ideig tartó föllendülés után bevonul az éjjel csöndjébe.
Az emelkedés és a
hanyatlás között azonban, a nap legmagasabban álló választópontját van még egy
rövid, csodálatos pillanat, lélekzetvétel, a nap közepe: a dél. Ekkor az élet
nem a jövőbe tekint, mert nem halad előre. A hanyatlás még nem indult meg, és
így nem is tekint vissza az elmúlt időre. Áll, de nem tétlenül. Ez az állás még
tele van a pályafutás teljes lendületével. A tiszta jelenben áll. És tekintete
a messzeségbe vész. De nem, egyáltalán nem irányul térre vagy időre, hanem az
örökkévalóságra.
Milyen mélységes
a dél pillanata! A városban, ahol minden zajlik, ahol nincs hallgatás és
megállás, nem érzed ezt. De menj csak ki a gabonaföldekre, vagy nyáron a
csendes rétre, amikor a Nap éppen a választóponton áll, s a lég izzik, --
milyen mélyen meg fogod érezni akkor ezt! Te állsz, és elsüllyed körülötted
minden idő. Az örökkévalóság tekint le rád. Az örökkévalóság minden órába
beleszól, a déllel azonban szomszédságban áll. Akkor az idő vár és kitárul. A
dél tiszta jelen, a nap teljessége.
A nap
teljessége... az örökkévalóság közelsége... várni és megnyílni... Távolról
hangzik az Úrangyalára szólító déli harangszó, és belemondja a néma délbe a
megváltó szózatot: "Kezdetben vala az Ige, és az Istennél vala, és Isten
vala az Ige..."
"Az Úr
angyala köszönté Szűz Máriát
És ez méhében
fogana a Szentlélektől.
És mondá Mária:
Íme, az Úrnak szolgálóleánya,
Legyen nekem a te
igéd szerint.
És az Igen testté
lőn
És miköztünk
lakozék."
Egyszer eljött az
emberiség napjának dele, "Az idők teljessége." És vala egy ember,
akiben megvolt ez a teljesség, és várt. Ez az ember: Mária. Nem sietett. Nem
nézett sem előre, sem hátra. Az idő teljessége volt őbenne, a tiszta jelen,
nyitva az örökkévalóság számára, és várt. És az örökkévalóság lehajolt, a
híradás megjött, és az örök Ige testet öltött az ő tiszta méhében.
A harang
belemondja ezt a titkot a mi napunkba. A keresztény nap delében mindig újra
megelevenedik az emberiség napjának titka. Minden időkön át zeng az idők
teljessége.
Egész életünknek
az örökkévalóság közelségében kellene állnia. Mindig meg kellene lennie bennünk
annak a csendességnek, amely nyitva áll az örökkévalóság felé, és figyel. Az
élet azonban hangos, és túlkiabálja azt. Ezért nekünk meg kellene állnunk
legalábbis a szent déli órában, Úrangyalakor, félre kellene tolnunk mindent,
ami odatolakodik, csendben kellene maradnunk és figyelnünk a titokra, amelyben
"amikor mindenre mélységes csönd borult, az örök Ige leszállt a királyi trónról",
egykor a külső, történeti valóságban, de mindig újra és újra az egyes
lelkekben.
És az ember mennyire egynek
érezheti magát ebben a csendes pillanatban mindazokkal ott künn, akik hasonló
csendben állnak! Milyen mély közösségbe juthatunk ily módon, hogyan
köszönhetünk így ki mások felé, hogyan küldhetjük így nekik áldásunkat...
