Isten nevében
Eldurvultunk. Sok
mélységes és finom dologról már semmit sem tudunk. Ezek közé tartozik a szó is.
Külsőséges valaminek tartjuk mert már nem érezzük meg benne a belső tartalmat.
Azt véljük, hogy csak futólagosan elhangzó valami, mert már nem érezzük erejét.
Nem lök, nem üt, hanem csak csengés-bongásból álló könnyed képződmény
számunkra. Mindazonáltal igaz, hogy a szó valami szellemi valóságnak finom
teste. A szóban összetalálkozik és kifejezésre jut egy dolognak a lényege és
valami a mi saját lelkünkből, amely az illető dolog előtt bennünk megszólal.
Legalábbis így
kellene lennie. És biztos, hogy így kellene lennie. És biztos, hogy így is volt
az első embernél.
A Szentírás első
lapján azt halljuk, hogy Isten "az ember elé vezette az állatokat,"
hogy az nevet adjon nekik. Nyitott érzékekkel és látható lélekkel nézett az
ember a külsőn keresztül azok lényegébe, és ezt ki is mondta a nekik adott
névben. Lelke válaszolt a teremtménynek hozzá intézett szavára. Megmozdult az
emberben valami, ami különösebb kapcsolatban volt annak a teremtménynek
mivoltával, s ez érthető is, hiszen az ember az egész teremtett világ egységes
foglalata. Ezt a két elemet, a külső dolog lényegét és az ember belsejében erre
adott választ élő egységbe foglalva, a névben mondotta ki.
A névben eszerint
egybekapcsolódott egy darab a külső világból, meg egy darab az ember belső
világából, és ha az ember kimondotta a szót, felébredt a lelkében a dolog
lényegének képe, s felhangzott az, ami az ő belsejében erre a képre válaszolt.
Így a név csodálatos jel volt, amelyben az ember ráeszmélt a világra és
önmagára.
A szavak nevek. A
beszéd pedig a dolgok nevével való bánásmód helyes művészete; a dolgok
lényegével és a saját lelkünk lényegével, azoknak Isten-akarta
egybehangzásában.
De ez a bensőséges
kapcsolat a teremtett világ és a saját énünk között nem maradt állandó. Az
ember vétkezett, és a kötelék elszakadt. A dolgok idegenekké, sőt
ellenségesekké lettek előtte. Nem nézett többé beléjük tiszta tekintettel,
hanem sóvárogva, uralkodni vágyóan, és egyszersmind a bűnös ember bizonytalan
tekintetével. Azok azonban becsukódtak előtte, és elrejtették mivoltukat. De
saját önmaga is kicsúszott a kezéből, mert önzően akart érvényesülni. Nem
uralkodott többé önmagán úgy, mint előbb, nem tekintett többé gyermeki szemmel
saját lelkébe. Lelke kiesett a hatalmából, és ő most már nem ismerte önmagát,
nem rendelkezett önmagával.
A név-szó most
már nem kapcsolja össze számára eleven egységbe a dolog és az ember lényegét.
Nem ragyog többé feléje abból az Istennel békeszövetségben álló teremtmény
teremtői gondolata. Csak egy szétszaggatott képet lát benne. Csak a lényegnek
homályos sejtelemmel és vággyal megzavart hangja szól abból feléje. És ha
egyszer jól meghallja a szót, megáll, figyel, eszmélődni kezd, és nem találja
meg már többé az értelmet. Zavart, rejtvényszerű marad előtte, és fájdalmasan
érzi, hogy vége a paradicsomnak.
De már ez sincs
többé. Mi emberek annyira felületesekké váltunk, hogy még a szétrombolt szavak
miatti fájdalmat sem őriztük meg. A neveket egyre gyorsabban mondtuk ki, egyre
felületesebben és külsőségesebben, és egyre kevésbé gondoltunk azok lényegére.
Úgy adjuk tovább ezeket, miként egy pénzdarabot adnak kézről-kézre: nem tudjuk
milyen, mi van rajta, csak annyit tudunk, hogy ennyit és ennyit kapunk érte.
Ilyen gyorsan szálltak a szók szájról-szájra. A szók belsője nem szólalt meg
többé, a dolog lényege nem hangzott ki belőlük, a lélek nem ismert bennük
önmagára. Puszta szó-pénzekké lettek, jelentették ugyan a dolgot, de nem nyilatkoztatták
ki azt. Már csak egyszerű jelek voltak, azért, hogy mások megértsék, mit
akarunk.
A nyelv az ő
szavaival ezek szerint nem jelent már többé érintkezést a dolgok lényegével,
nem találkozik bennük egymással a dolog és a lélek. Sőt már az elveszett paradicsom
utáni vágy sincs meg, s a beszéd csak valami sietős zörgés a szó-pénzekkel,
miként a pénzszámláló gép gazdálkodik a pénzdarabokkal, anélkül, hogy valamit
is tudna róluk.
Csak elvétve
riadunk fel. Akkor azután egyszerre úgy hangzik felénk egy szóból, mintha az
ősokok mélyéről törne föl a hang. A lényeg szólít minket. Vagy pedig a
papíroson látjuk a szót, és azokból a fekete jelekből hirtelen világosság
támad. A "név" lép elő, a lényeg, a lélek felelete. És ilyenkor újra
átéljük azt az ősélményt, amelyből a szó fakadt, amelyben a lélek a dolog
lényegével találkozott. Érezzük azt a csodálkozó nézést, a szellemi
megragadást, amellyel az ember az előtte álló új valóság lényegét fogta meg, és
saját belsejében formálta ki a szó alakjában. Tág térbe lépünk be, a mélységbe
süllyedünk alá, és a szó ismét az az első alkotás, amelyre Isten szólította fel
az embert. De rövidesen ismét minden elsüllyed, és tovább zörög a számláló
masina...
Meglehet, hogy
egyszer majd találkozol ily módon az "Isten"- névvel.
Ha az előzőket
végiggondoljuk, megértjük, hogy az ószövetségi hívők sohasem ejtették ki az
Isten nevét. Helyette "az Úr" nevet használták. Mert a zsidó nép
különös kiválasztottsága annyit jelentett, hogy közvetlenebbül megérezte mint
más népek Isten valóságát, Isten közelségét. Jobban megérezte mint mások az
Isten nagyságát, fenségét, félelmetességét. Neki jelentette ki Isten az ő nevét
Mózes által: "Az én nevem: Aki van." "Aki van", aki nem
szorul senkire, aki egészen önmagában áll, aki minden létnek és erőnek
foglalata.
A választott nép
előtt Isten neve Isten lényegét fejezte ki. Úgy látta, hogy Isten mivolta
ragyog ki e névből. Úgy számított előtte, mint maga az Isten, és úgy félt az Ő
nevétől, mint egykor magától az Istentől a Sínai hegyen. Hiszen Isten úgy
beszél a saját nevéről, mint önmagáról: "Ott lesz az én nevem" --
mondja a templomra vonatkozólag. És a Titkos Jelenések könyvében megígéri
annak, aki hűségesen kitart, hogy "oszloppá teszi őt Isten
templomában" "és ráírja az Ő nevét", vagyis megszenteli, és
önmagát ajándékozza neki.
Így azután értjük
a parancsot: "Uradnak, Istenednek nevét hibába ne vedd!" Megértjük
azt is, miért tanít minket az Üdvözítő így imádkozni: "Szenteltessék meg a
Te neved," és hogy "Isten nevében" kell kezdenünk minden
dolgunkat.
Titokzatos az
Isten neve. A végtelen lény mivolta ragyog ki belőle, annak a lényege,
"Aki van", a létnek és a végtelen fenségnek mérhetetlen
teljességében.
És ebben a szóban
él saját lelkünk legmélyebb mivolta is. Legbensőbb lényegünk válaszol Istennek,
mert a lélek elszakíthatatlanul Istenhez tartozik. Ő teremtett minket és önmaga
felé irányított, úgy, hogy nincs nyugta lelkünknek, míg csak Vele nem egyesül.
Nincs is más értelme létünknek, mint az, hogy szeretetközösségben egyesüljön
Istennel. Mindez, ami egész nemességünk, lelkünk lelke él ebben a szóban:
"Isten" és "Én Istenem". Eredetem és végcélom, létem
kezdete és vége, imádás és vágy és bánat és minden.
Az Isten neve
tulajdonképpen minden. Kérjük tehát Tőle, tanítson meg arra, hogy sohase
"vegyük hiába" az Ő nevét, hanem hogy "megszenteljük'' azt.
Kérjük, ragyogjon fél számunkra az Ő neve dicsőségben. Sohase váljék neve
előttünk ércpénzzé, mely élettelenül vándorol kézről-kézre, hanem maradjon számunkra
végtelenül értékes és háromszor szent.
