A harangok
A templom belső
tere Istenről beszél. Ez a tér az Úrnak van szentelve, és egészen betölti az ő
szent jelenléte. Hiszen a templom Isten háza, kiszakítva a világból, körülzárva
falakkal, boltozattal. Ez a tér befelé, a rejtett felé fordul és Isten titkairól
szól.
És a templomon
kívüli tér? Az a nagy tágasság a síkságok felett, amely minden irányban
határtalanul terjeszkedik? Amely a magasba, a végtelenbe feszül? Amely mélyen
lent a völgyben nyugszik hegyektől körülvéve? Hát az nincs kapcsolatban a
szentéllyel?
Ó, bizonyára az
is! Az Isten házából emelkedik ki a torony a szabadba, és mindjárt le is
foglalja azt Isten számára. A toronyban, az állványon nehéz ércharangok.
Tengelyük körül lengenek; szépen kidolgozott testük egészen meglendül, és
egymásután bocsátja ki magából az űrbe a hangokat. Küldi a kellemes
hanghullámokat, hol világos és gyors, hol nehéz és teljes, hol lassú és mélyen
bongó hangokat. A hangok kiáradnak a harangból, átjárják a messzeséget, és
eltöltik azt a szentély üzenetével.
A nagyvilágnak
szóló üzenet ez, Istentől jövő határ- és végnélküli üzenet, a vágynak és a
végnélküli teljesedésnek üzenete.
A "vágy
emberét" szólítják, akinek szíve nyitva áll a nagy messzeség előtt.
Igen, ha a
harangok hangját halljuk, megérezzük a messzeséget. Ha a toronyból árad le
hangjuk és minden irányban határtalanul hangzik el, magával ragadja vágyunkat a
nagy messzeségbe, míg egyszercsak rá nem eszmélünk, hogy a teljesedést nem a
síkságnak kékbe vesző szélén kell keresnünk, hanem a bensőnkben.
Ha a harang szava
a hegy tetején álló templomból árad le a völgybe, vagy onnan emelkedik föl a
kéklő magasságba, kitágul a kebel, s érzi, hogy ő sokkal tágasabb, mintsem
gondolta volna.
Vagy messziről
érkezik a harangszó s behatol az alkonyodó zöld csendességen át az erdőbe; nem
tudom, honnan jön, csak azt érzem, hogy messziről, igen messziről. Istenem, mi
minden nem ébred fel akkor lelkünkben! Régen elmúlt dolgok elevenednek meg,
úgy, hogy csak megállunk és figyelünk és elgondolkozunk: "Ugyan mi
ez?"
És akkor megérzi
az ember a messzeséget. Olyan ez, mintha a lélek kiterjesztené szárnyait,
áthidalná a messzeséget, mintha felelne a végtelenség távolról jövő hívására.
"Ilyen tág a
világ" -- mondja a harang.
"Ennyire
tele van vággyal... Isten szólít minket... Egyedül Őbenne van a béke..."
Ó Uram, tágabb az
én lelkem, mint a nagyvilág. Mélyebb, mint minden völgy együttvéve. És vágya
fájdalmasabb, mint a messzeségbe vesző harangszó.
Uram, csak Te egyedül tudod
betölteni a lelkem, egyedül csak Te...
