A kehely
Egyszer, évekkel ezelőtt találkoztam a kehellyel. Természetesen már sok kelyhet láttam életemben, de találkozni, ott Beuronban találkoztam vele, amikor az a barátságos szerzetes, akire a szent edények voltak bízva, megmutatta nekem a sekrestye kincseit.
Széles lábon nyugodott a kehely, szilárdan, biztosan állva talapzatán. Karcsú szára keményen nyúlt ki belőle. Az ember megérezte rajta a felfelé törő, összepréselt tartóerőt. Valamivel a közepe fölött volt az éles körvonalú gombja, és végre a szár végén, ott, ahol egy keskeny gyűrű a nemes erőt még egyszer fegyelmezetten összefogta, nyúlt ki egy finoman, szigorúan megformált virágkehely, és benne nyugodott a kehely szíveburka, a cuppa.
Mennyire megéreztem akkor a szent titkot!
Mintha biztos, mély alapból emelkednék ki a tartószár, összeszedett, fegyelmezett erővel, és ebből virágoznék ki az a forma, amely csak egyet tud: felfogni és őrizni.
Ó te tiszta, ó te szent, ó te titokzatos edény, mely csillogó mélyedben rejted az isteni vércseppeket, a termékenyítő édes vérnek kimondhatatlan misztériumát, mely tiszta tűz, tiszta szeretet!
És tovább szőttem gondolataimat. De nem, ezek nem voltak gondolatok, ez megérzés volt, látás volt: nem az egész világ áll-e itt előttem? Az egész teremtés, amelynek végső elemzésben csak egyetlen értelme van? Az ember, az élő ember, a testből és lélekből álló ember, az ő dobogó szívével... Nem mondta-e ki Szent Ágoston azt a fenséges gondolatot: Az az én emberiségem legmélyebb lényege, hogy "képes vagyok felfogni Istent?"
A paténa
Reggel volt. Felmentem a magaslatra, s azután letekintettem. Mélyen alattam terült el a tó, körülötte emelkedtek a kora reggel fényében a csendes, magas hegyek. Minden olyan tiszta volt. Olyan üde az ég ott fent és oly frissek a fák nemes vonalú koronájukkal. És egész bensőm annyira tele volt tiszta, vidám erővel, hogy úgy tűnt fel, mintha láthatatlan, hangtalan források fakadnának bennem, és mindez világosságba és tágasságba emelkednék fel.
Akkor megértettem azt, hogy a szív úgy túláradhat hogy az ember megáll, felemeli tekintetét, s kitárja karját szélesen, mint egy paténát a végtelen Jóság, a világosság Atyja, az Isten felé, aki maga a Szeretet, és feláldozza neki mindazt, ami körülötte és az ő benső világában mindent meghaladó csendben felduzzadva és ragyogva áll. Úgy kell feltűnnie előtte, mintha minden az ő kezének paténájából emelkednék fel tisztán és szentül.
Milyen szellemi magaslaton is állt egykor Krisztus és mutatta be szeretetét, lüktető életét, mint teljesen elégő áldozatot a mennyei Atyának! Azon a magaslaton, amelynek előfoka volt a Mória hegye, amelyen Ábrahám mutatta be áldozatát. És előtte ismét az a hely, ahol a királyi pap a maga engesztelő áldozatát ajánlotta fel. És ismét az a hely, ahol az ősidőkben Ábel ajándéka szállt tisztán az égbe.
Ez a magasság szüntelenül az ég felé tör. Mindig kitárva az isteni kéz, folytonosan száll föl belőle az áldozat, amikor a pap -- vagy nem is ő, mert hiszen az ember csak haszontalan eszköz -- az oltárnál áll és kiterjesztett kezeivel felemeli a kehelytányért, a paténát a fehér kenyérrel. "Fogadd el, ó szent Atya, mindenható örök Isten ezt a szeplőtelen áldozatot, amelyet én, méltatlan szolgád ajánlok föl Neked, az én élő és igaz Istenemnek, megszámlálhatatlan bűneimért, sértéseimért és hanyagságaimért, és az összes körülállókért, hogy nekem és nekik is üdvösségünkre váljék, az örök életre."
