A fény és a hő
Egyesülni vágyunk Istennel: belső szükségszerűség kényszerít erre. Lelkünk két hozzá vezető utat állít elénk, két különböző utat, amelyek azonban mind ugyanoda torkollanak.
Az egyesülés első útja a megismerésen és a szereteten keresztül vezet.
Megismerni annyi, mint egyesülni. A megismeréssel hatolunk be a dolgokba és vonjuk őket önmagunkba. Ezáltal sajátunkká válnak, életünk egy darabjává lesznek. De a szeretet is egyesülés. Nemcsak törekvés az egyesülésre, hanem már maga a szeretet is egyesülés. Amennyire az ember szeret valamit, annyira tartozik az őhozzá.
Ennek a szeretetnek azonban egészen sajátos jellege van. Ezt azzal fejezzük ki, hogy "szellemi" szeretetnek mondjuk. De a szó nem találó, hiszen szellemi egy másik fajtájú szeretet is, amelyről később szólunk. Azt akarja tehát mondani: Ez a szeretet nem a nyugvó létben eszközöl egyesülést, hanem a mozgásban: a tudatban és az érzésvilágban.
Van-e erre valami külső kifejező eszköz, valami jelkép? Igenis van, éspedig egy csodálatos szimbólum: a fény és az izzás.
Itt áll előttünk a gyertya, és ég sugárzó lánggal. Szemünk látja a fényt, felveszi önmagába, eggyé válik vele és mégsem ér hozzá. A láng megmarad önmagában, ugyanígy a szem is, és mégis egy bensőséges egyesülés megy itt végbe, amelyről azt mondhatnók, hogy telve van tisztelettel és tisztasággal. Minden érintés és keveredés nélkül, a tiszta látásban valósul meg.
Mély értelmű jelképe ez annak az egyesülésnek, amely Isten és a lélek között jön létre a megismerésben. "Isten az igazság", mondja a Szentírás. Aki megismeri az igazságot, már bírja is azt szellemileg. Isten ott áll annak a lelkében, aki az igazságnak megfelelően gondolkozik róla. Ezért "Istent megismerni" annyi, mint Vele egyesülni, miként a szem is egyesül a lánggal, amikor a fényt nézi.
De a lánggal egyesülünk a hő által is. Érezzük az arcunkon, kezünkön. Érezzük, hogyan hat át és melegít fel minket, és mégis ugyanakkor a láng önmagában érintetlenül áll.
Ez a szeretet: egyesülés az Isten-lánggal a hő által, és mégis úgy, hogy semmi sem ér Hozzá. Mert az Isten jó, és aki a jót szereti, annak a lelkében már él is a jó. A jó az enyém, mihelyt szeretem, és annyira tartozik énhozzám, amennyire szeretem, s mégis semmit sem érintek rajta. "Isten a szeretet -- mondja Szent János -- és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne."
Istent megismerni és szeretni tehát annyi, mint vele egyesülni. Azért lesz az örök élet látás és szeretés. És ez nem azt jelenti, hogy éhesen fogunk állni előtte, hanem jelenti a legmélyebb belemerülést, töltekezést és kielégülést.
Már láttuk egyszer az előzőkben, hogy a láng a mi lelkünk jelképe. Most pedig felismerjük benne az élő Isten jelképét is, "mert Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." Miként a láng fényt áraszt magából, úgy az Isten igazságot. És a lélek felfogja magába az igazságot, és benne egyesül Istennel, miként szemünk is látja a fényt, és ebben eggyé lesz a lánggal. És a láng hőt áraszt magából, -- azonképpen Isten is melegítő jóságot. De aki szereti Istent, az a jóságban eggyé lesz Ővele, miként a kéz és az arc a lánggal, amikor annak melegét érzi. A láng azonban önmagában marad érintetlenül, tisztán, nemesen, miként Istenről is az áll az Írásban, hogy "hozzáférhetetlen fényben lakik." Ó, te világító és fénylő láng, -- jelképe az élő Istennek!
Milyen jól megértjük most azt, hogy a húsvéti gyertya a nagyszombati megáldással Krisztus jelképévé válik, amikor pedig a diakónus a lángot ujjongva "Krisztus világosságának" hirdeti, meggyújtják rajta a templom lámpásait, hogy mindenütt az élő Isten világossága és tüze világoskodjék és izzék.
