A templom kapuja Már gyakran beléptünk a templomba a kapun át, és az mindannyiszor mondott nekünk valamit. Meghallottuk-e a szavát?
De hát miért is áll ott az a kapu? Talán csodálkozol, hogy ezt kérdem. Azt gondolod, a felelet éppenséggel nem nehéz: hát azért, hogy ki- és bemenjünk rajta. Ez igaz is. Ám a ki- és bemenéshez még nincs szükség kapura! Megtenné a szolgálatot egy nyílás is a falon, és ehhez elég volna egy erős deszkaajtó. Az emberek könnyen ki- és bejárhatnának rajta, olcsóbb is volna és a célnak is jobban megfelelne. De "kapu", az bizony nem volna. A templomkapu többet akar, mint egyszerűen ilyen hétköznapi célt szolgálni: a kapunak mondanivalója van.
Figyeld csak meg, mikor átlépsz a küszöbön, mindjárt érzed: "Én most elhagyom a külső világot, én most bemegyek." Kint terül el a világ, a szép világ, telve erős élettel, tevékenységgel. De van benne sok csúnya és alantas is. Valami vásári jelleg ül rajta: mindenki csak szaladgál, mindenki csak terpeszkedik benne. Nem akarjuk éppen profánnak nevezni, de van valami ebből rajta. A templom kapuján át azonban a vásártól elkülönített csendes és szent belsőségbe lépünk, a szentélybe. Kétségtelen, hogy minden dolog Isten alkotása, minden az Ő ajándéka. Ő mindenütt ránk találhat. Minden dolgot úgy kell fogadnunk, amint az Isten kezéből jön, és meg kell azt szentelnünk kegyeletes lelkünkkel. És az emberek mégis mindenkor meg voltak győződve arról, hogy egyes helyek különösen is szentek, és Isten számára vannak lefoglalva.
A kapu a külső és a belső világ között áll, a piac és a szentély között, a között, ami a világhoz tartozik, és amit Istennek szentelnek. És ha valaki átlép a kapun, akkor ez így szól őhozzá: "Hagyd kívül azt, ami nem oda való, hagyd kint azokat a gondolatokat, kívánságokat, gondokat, a kíváncsiságot, a hiúságot. Hagyj kint mindent, ami nincs megszentelve. Tisztulj meg, mert szentélybe lépsz mostan."
Ne lépj át sebtében a kapun! Egészen lassan kellene a kapun át bemennünk, és lelkünket kitárnunk, hogy meghalljuk, mit mond. Sőt előzőleg egy kissé meg is kellene állnunk, hogy templomba-lépésünk megtisztulás, összeszedettség legyen.
De a kapu még többet is mond. Figyeld csak meg, hogy amikor átlépsz rajta, önkénytelenül fölemeled a fejedet és szemedet. Tekinteted először a magasba szökik, majd széttekintesz, a kebel kitágul, a lélek megnő. A templom magas tere a végnélküli örökkévalóságnak, az égnek jelképe, amelyben Isten lakik. Igaz, hogy a hegyek még magasabbak, és mérhetetlen ott kint a kéklő messzeség. De mindez nyíltan áll, nincs határolva s nincsen alakja. Ezt a teret azonban lefoglalták és elkülönítették Isten számára. Érette alakították és képezték ki ilyen szentül. Megérezzük a fölfelé törő oszlopokon, a széles, erős falakon, a magas boltozaton: igen, ez egészen különös, bensőséges módon az Isten háza, Isten lakása.
És a kapu bevezeti az embert a titokba. Azt mondja neki: "Vesd el, ami kicsinyes, el mindazzal, ami szűk és nyugtalanító. El mindazzal, ami lenyom. Ki a mellet, fel a szemekkel, a lélek szárnyaljon szabadon! Isten temploma ez, és egyszersmind saját énednek is mása, mert te Isten élő temploma vagy, Isten temploma a tested és a lelked. Tágítsd hát ki, tedd naggyá és szabaddá!
"Emeljétek fel a fejeteket ajtók,
Táruljatok örök kapuk:
És a dicsőség Királya bevonul",
hangzik felénk az Írás szava.
Halld meg te is ezt a fölszólítást. Mit használ neked a kőből és fából épült templom, ha te magad nem vagy Istennek élő temploma? Mi hasznod belőle, ha hatalmas kapu vezet abba és hatalmas ajtószárnyak tárulnak ki, de lelked templomában nem nyílik meg a kapu, és nem vonulhat be rajta a dicsőség Királya?
Halld meg te is ezt a fölszólítást. Mit használ neked a kőből és fából épült templom, ha te magad nem vagy Istennek élő temploma? Mi hasznod belőle, ha hatalmas kapu vezet abba és hatalmas ajtószárnyak tárulnak ki, de lelked templomában nem nyílik meg a kapu, és nem vonulhat be rajta a dicsőség Királya?
