Elismerem. Teljes szívemből irigyeltem, amikor a templomunkban zajlott le a Hit pajzsa díj átadása, amit Katona István atya kapott. Valójában, nem a díjat óhajtottam, hanem a díjnak az okát. Hát, igen. Mint egy középkori emberfajta (mű)emléke, én, kis fiatal lengyel misszionárius arról álmodoztam, milyen szép lenne az életemet az utolsó csepp vérig odaadni egy hősi harcban a magyarok hitéért. Álmodni szép, pedig a valóságot szemlélve inkább a Hit héjának, mint a Hit pajzsának díjasa leszek. Az életem szépen lassan elfogy hősi harc és dicséretre méltó tettek nélkül. Mit tegyek? Nyilvánvalóan Istennek nem egy következő hősre van szüksége, hanem egy héjra, hogy ez által építse föl és erősítse azt, amit a hit hősei már szépen elkezdtek.
A hit héja? Tulajdonképpen mit jelent a hit héjának lenni és miért érdemelne jutalmat? Mint a gabona héja, a hit héja is láthatatlan módon hal el a földben és így adja az élete erejét egy csírának. Miből áll ez a táplálék? Legegyszerűbben mondva, a hit héjának díja a kudarc és az elvesztés apológiája, ami arról szól, hogy az Egyházban semmi sem vész el, semmi sem visszafordíthatatlanul romlandó és semmiképpen sem hiábavaló. Mindent, szó szerint mindent értékessé lehet tenni Isten színe előtt. Sőt, ennek még olyan következménye is van, hogy a kudarcot vallott emberből Isten akár egy szentet is faraghat.
A hit héjának titka az egyetemes papság, és a papság legfontosabb feladata az áldozat bemutatása. A Szentmisében, a legtökéletesebb, legszentebb áldozatban, amelyet a papok mutatnak be, minden más áldozat saját szentségének forrását találja. Biztos mindenki többször hallott már nehéz körülmények kötött olyan tanácsot, hogy ajánlja föl szenvedését áldozatul a jó Istennek és menjen tovább az élete útján. Ebben a tanácsban benne van az igazság nyoma, de valójában az áldozat nem csak a nehézség elviselésének vagy a túlélésnek a módja.
A keresztény, katolikus áldozat bemutatása egy konkrét életmód, amely minden megtörtént eseményt hozzákapcsol a legszentebb Oltáriszentséghez. A „minden” az egyszerűen mindent jelent, nem csak a nehezen kibírt szenvedést vagy éppen a gyönyörűen megcselekedett jámbor tetteket. A mindennapi áldozat anyaga mindenütt megtalálható: az eredmény nélküli több napig tartó munkában, a válasz és viszonzás nélküli szeretetben, a több évig tartó várakozásban és felkészülésben, amely nem végződik happy enddel – vagyis nincs boldog befejezés, sőt még a szépen elkezdett életben is, amely a saját vagy mások bűnössége miatt elromlott. Szóval minden, ami nem tökéletes, és aminek nincs értelme, minden az életünkből, amire nincs használati utasításunk – az mind áldoznivaló.
Az áldozat bemutatásának lényege az átadás, odaadás. Jézus áldozatának csúcspontja ezek a szavak: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Az odaadás valójában a szabadságom és a békém hordozója, mert azután a tevékenységünk érteke nem tőlünk függ, hanem Istentől. Hiszen az már nem a miénk, hanem az Övé. Nem merem azt állítani, hogy az odaadás olyan, mint a mesében és könnyű. Az embernek olyankor farkasszemet kell néznie a saját tökéletlenségével, tehetetlenségével és korlátozottságával, ami tulajdonképpen az emberiség természetes és elválaszthatatlan része, de mégis mindig olyan nehéz elfogadni.
A hit héjának a titka megvan. De hogyan működik? Mindez semmi egyéb, mint a szentek közössége vagy más szóval az Egyház, aki Krisztus teste. Jézus Krisztus – mint az Egyház a feje – odaadott cselekedeteinkkel (vagy a valóságban bármilyenségünkkel) táplálja misztikus testének azt a részét, amelyik legjobban rászorul. Én meg vagyok győződve és természetesnek tartom azt a lehetőséget, hogy pl. valakinek egy Krisztusnak odaadott gyöngesége valaki másnak a vértanúsághoz illendő kitartás erejévé válik. Nagy és titokzatos csoda ez és a jó Isten dicsősége, amiről – szerintem – vég nélkül fogunk beszélni, és amit élvezni fogunk az örökkévalóságunkban.
Azért a hősi, harcos és vértanúságra hajlandó természetem ellenére, büszke vagyok arra, hogy a magyar Egyház számára egy kis és láthatatlan „hit héja” lehetek.
