A kéz
Az egész test a lélek eszköze
és kifejezője. A lélek nem csupán ott lakik a testben, miként az ember a
házában, hanem benne van és tevékenykedik minden tagban és minden idegrostban.
Ez a lélek szól a testnek minden vonalából, formájából és mozdulatából.
Elsősorban azonban az arc és a kéz a lélek eszköze és tükre.
Hogy ez így van az arcnál,
mindenki előtt nyilvánvaló. De figyelj csak meg egyszer egy embert -- akárcsak
magadat is --, hogy a kéztartásban miként nyilvánul meg valamely
kedélymozgalom, pl. az öröm, a meglepetés, a várakozás! A kéz hirtelen
fölemelése vagy enyhe megrándulása nem mond-e sokszor többet, mint maga a szó?
Közben-közben nem úgy érezzük-e, hogy a kimondott szó jóval durvább, mint a
kéznek finom, sokatmondó beszéde?
Az arc után a kéz a legszellemibb
része a testnek. Mint a munka eszköze, mint támadó- és védőeszköz természetesen
kemény és erős, de ugyanakkor igen finoman kiképzett, gazdagon tagolt is, és
mozgékony, érzékeny idegek járják át. Ezért kiválóan alkalmas arra, hogy
kifejezhessük vele saját lelkünket. De arra is jó, hogy segítségével másnak a
lelkét fogjuk föl. Hiszen nem másnak a lelkét fogja-e föl az, aki megragadja a
feléje nyújtott kezet? Nem annak a lelke szól-e ebből a kézből minden
bizalmával, örömével, igenlésével, fájdalmával?
Ezért egészen természetes, hogy a
kéz ott is beszél, ahol a léleknek oly sok a mondanivalója és fölfognivalója:
az Isten előtt. Ahol önmagát akarja adni, s ahol Istent akarja fogadni: az
imádságban.
Ha valaki összeszedi magát s
lelkében egyedül van Istennel, akkor a két kéz szorosan egymásba kulcsolódik,
az egymásközé illesztett ujjak összeszorulnak, mintha a belső áramlásnak, amely
szeretne kicsapni, most az egyik kézből a másikba kellene átömlenie, visszaáradnia
a belsőbe, hogy minden ott bent maradjon Istennél. Önmagunk összeszedése ez,
mellyel védjük az elrejtett Istent. És ez azt mondja: "Isten az enyém, én
meg az övé, és mi ketten ott bent magunkban vagyunk."
Hasonlóképpen tesz a kéz akkor
is, amikor valami belső feszültség, valami nagy ínség, fájdalom fenyeget
kitöréssel. Ismét szorosra kulcsolódnak a kezek, és a kéztördelésben a lélek
küszködik önmagával, mígcsak önmagát legyőzve el nem csöndesedik.
Ha azonban valaki alázatos,
tisztelettudó lélekkel áll Isten előtt, akkor két kezét kiegyenesítve egymáshoz
illeszti. Ez a tartás szilárd fegyelmezettséget, öntudatos tiszteletadást
jelent. Alázatosan és jól rendezetten szól ebből a mi szavunk Istenhez, és e
helyzetben figyelmes készséggel hallgatjuk Isten szavát. De ez a kéztartás
kifejezhet megadást és odaadást is, ha kezeinket, melyekkel védekezünk, most
mintegy összekötözve az Ő kezébe helyezzük.
Előfordulhat az is, hogy a lélek
nagy örömében vagy hálájában egészen megnyílik Isten előtt, hogy orgonaként
minden regiszterét megnyitja s kiárad belső gazdagsága. Vagy a vágy feszíti a
lelket s azért kiált. Ilyenkor kitárjuk karjainkat és szétterjesztjük kezünket,
hogy szabadjára engedjük a lélek áramát, vagy, hogy a lélek teljes egészében
fölfoghassa azt, amire vágyik.
És végre megtörténhetik, hogy
valaki egészen átfogja önmagát mindazzal, ami ő és amije van, hogy teljesen
átadja magát Istennek, tudva, hogy ez áldozatot jelent. És ekkor keresztbe
teszi a mellén karjait és kezeit.
Szép és nagyszerű a kezek
beszéde. Az Egyház azt mondja róla: Isten azért adta nekünk, hogy
"lelkünket hordjuk benne."
Azért nagyon becsüld meg ezt a
szent beszédet. Isten hallgat reá. Hiszen a lélek legmélyéből szól. De szólhat
a szív lustaságáról, szórakozottságáról és egyéb rosszról is. Tartsd hát jól a
kezed, de légy rajta, hogy bensőd valóban megfeleljen ennek a külsőnek!
