Mindnyájunknak bajunk van a testünkkel és a fő probléma, hogy már megvan és ilyen. A test az, ami bennünk meghatározott és korlátozott. Ezzel semmit nem tudunk csinálni, annak ellenére, hogy egész életünkben folyton próbáljuk túllépni korlátainkat. Nehezen tanuljuk meg szeretni saját testünket. Vagy istenítjük és elkényeztetjük őt, vagy megalázzuk és kegyetlenek vagyunk hozzá. Egyszer úgy hallgatjuk a test szeszélyeit mintha magának a Szentírásnak a szavai lennének, máskor viszont semmibe vesszük az ő gyöngeségének kiáltását és halálos veszélybe sodorjuk magunkat. Persze, jó szándékkal a testtel sokat lehet kezdeni: lehet ápolni és szépen gondoskodni róla, hogy jobban szolgáljon nekünk; lehet bölcsen uralkodni is rajta, de kicserélni és alapjaiban változtatni nem lehet. Még mindig egyetlen hajszálunkat sem tudjuk igazán fehérré vagy feketévé tenni, pedig a lelkünk mindig korlátlan szabadságra és határtalan kreativitásra vágyik. 
Elsősorban ez a bölcsesség önmagunk természetéről szól, de milyen hasznos a házasságban is, ahol két életből egy boldogság vagy boldogtalanság származik. Másnak is megvan már a teste és ilyen és ezzel kell számolnunk. Ha semmibe vesszük a saját és a másik megtestesülését, csak megsebesíthetjük egymást azzal az elvárassal, hogy vagy tökéletes legyen, vagy az én képmásom legyen (amely két elváras a gyakorlatban ugyanazt jelenti).
Testről beszélve mindarra gondolok, ami megtestesült, azaz valahogyan meghatározott, szóval van: életünk környezeteire, döntésünk következményeire, más emberekkel való kapcsolatainkra és az idő múlására is. Ha jobban megnézzük az emberi életet, egyre világosabbá válik, hogy az élet igazi bölcsessége a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan felismerése, elfogadása és végül megszeretése.
Tévedne, aki azt gondolná, hogy legalább az Istennel nincs ilyen problémánk. Hiszen Ő az egyetlen, aki tökéletes és korlátlan. Pedig éppen, az egyetlen Isten szava, Jézus Krisztus testesült meg a legradikálisabban. Sőt, annyira egyértelműen testet öltött, hogy a mai teológusok között sok található, akinek a Jézus Krisztus valódi testével komoly problémái vannak. Vajon miért? Az elmúlt kétezer évben nem tudtunk hozzászokni az Isten megtestesüléséhez? Szerintem teljesen ugyanaz ennek az oka, mint a saját testtel való bajunk esetében. Pont az kellemetlen, hogy Jézus Krisztusban az Isten már kimondott mindent, ami mondanivalója volt az embereknek: tehát már megvan. Ráadásul, megtestesülve, Jézus Krisztus egy kézzelfogható ember lett, akinek valódi családja, tényleges lakcíme és dokumentált életrajza volt. Konkrét körülmények között élt és pontosan engedelmeskedett a zsidó törvényeknek, miközben tisztelte az állami törvényt is. Az isteni természete nem törte össze ezt a kis törékeny vidéki világot, amelybe leszállt. Érdemes tudatosítani, hogyha hiszünk egy önálló Istenben, nagyon valószínű, hogy nem a körülmények teremtették és determinálták a megtestesült Istent, hanem Ő maga teljes tudatával és szabadon választott ki minden apróságot, hogy milyen is legyen emberként.
Nem akarok a mai teológia problémáinál túl sokat toporogni. Tovább szeretnélek vezetni benneteket a testi bajunk útján: a Krisztus testéhez, azaz az Egyházhoz. Sokszor nem fogadjuk el az Egyházat és inkább kicsit távol tartjuk magunkat mindentől, ami az Egyházban hivatalos és pontosított: mindenekelőtt a liturgiától és a tanításától. Isten ments, hogy túl komolyan vegyünk „a távoli és megmerevedett Vatikán szavait”. Lengyelországban, mint nálunk is, elég népszerű a saját úton járó emberek mentsége: „Krisztus igen, Egyház nem”. Vajon akkor milyen Krisztusnak mondunk igent? Testetlennek, akiről praktikusan és nyugodtan mi dönthetjük el, hogy legyen-e és főleg milyen legyen. Pedig Jézus Krisztus már a Saul – szent Pál előtt azonosítja magát a már létező üldözött Egyházzal. Ezt a testi problémánkat mindenképpen érdemes mélyen átgondolnunk, mert összeköti a hozzáállásunkat nem az eszmei, hanem az Eucharisztián és az Egyházban tapintható megtestesült Úr Jézushoz.
Az ógörögök (különösen platonisták), mint a buddhisták is, nem szerették az emberi életnek ezt kihívását és szépen próbáltak menekülni a testből, azaz ebből a valóságból, hogy már vagyunk és ilyenek vagyunk. Az üdvösség számukra menekülést jelentett. Számunkra pedig, a megmentés éppen a testbe helyeztetett. Csak nem a bármilyenbe, hanem a megfeszített, eltemetett, feltámasztott és megdicsőült, de mégis mindig ténylegesen megtestesült Isten Fiának a testében.
