
Elsősorban ez a bölcsesség önmagunk természetéről szól, de milyen hasznos a házasságban is, ahol két életből egy boldogság vagy boldogtalanság származik. Másnak is megvan már a teste és ilyen és ezzel kell számolnunk. Ha semmibe vesszük a saját és a másik megtestesülését, csak megsebesíthetjük egymást azzal az elvárassal, hogy vagy tökéletes legyen, vagy az én képmásom legyen (amely két elváras a gyakorlatban ugyanazt jelenti).

Testről beszélve mindarra gondolok, ami megtestesült, azaz valahogyan meghatározott, szóval van: életünk környezeteire, döntésünk következményeire, más emberekkel való kapcsolatainkra és az idő múlására is. Ha jobban megnézzük az emberi életet, egyre világosabbá válik, hogy az élet igazi bölcsessége a megváltoztatható és a megváltoztathatatlan felismerése, elfogadása és végül megszeretése.

Tévedne, aki azt gondolná, hogy legalább az Istennel nincs ilyen problémánk. Hiszen Ő az egyetlen, aki tökéletes és korlátlan. Pedig éppen, az egyetlen Isten szava, Jézus Krisztus testesült meg a legradikálisabban. Sőt, annyira egyértelműen testet öltött, hogy a mai teológusok között sok található, akinek a Jézus Krisztus valódi testével komoly problémái vannak. Vajon miért? Az elmúlt kétezer évben nem tudtunk hozzászokni az Isten megtestesüléséhez? Szerintem teljesen ugyanaz ennek az oka, mint a saját testtel való bajunk esetében. Pont az kellemetlen, hogy Jézus Krisztusban az Isten már kimondott mindent, ami mondanivalója volt az embereknek: tehát már megvan. Ráadásul, megtestesülve, Jézus Krisztus egy kézzelfogható ember lett, akinek valódi családja, tényleges lakcíme és dokumentált életrajza volt. Konkrét körülmények között élt és pontosan engedelmeskedett a zsidó törvényeknek, miközben tisztelte az állami törvényt is. Az isteni természete nem törte össze ezt a kis törékeny vidéki világot, amelybe leszállt. Érdemes tudatosítani, hogyha hiszünk egy önálló Istenben, nagyon valószínű, hogy nem a körülmények teremtették és determinálták a megtestesült Istent, hanem Ő maga teljes tudatával és szabadon választott ki minden apróságot, hogy milyen is legyen emberként.
Nem akarok a mai teológia problémáinál túl sokat toporogni. Tovább szeretnélek vezetni benneteket a testi bajunk útján: a Krisztus testéhez, azaz az Egyházhoz. Sokszor nem fogadjuk el az Egyházat és inkább kicsit távol tartjuk magunkat mindentől, ami az Egyházban hivatalos és pontosított: mindenekelőtt a liturgiától és a tanításától. Isten ments, hogy túl komolyan vegyünk „a távoli és megmerevedett Vatikán szavait”. Lengyelországban, mint nálunk is, elég népszerű a saját úton járó emberek mentsége: „Krisztus igen, Egyház nem”. Vajon akkor milyen Krisztusnak mondunk igent? Testetlennek, akiről praktikusan és nyugodtan mi dönthetjük el, hogy legyen-e és főleg milyen legyen. Pedig Jézus Krisztus már a Saul – szent Pál előtt azonosítja magát a már létező üldözött Egyházzal. Ezt a testi problémánkat mindenképpen érdemes mélyen átgondolnunk, mert összeköti a hozzáállásunkat nem az eszmei, hanem az Eucharisztián és az Egyházban tapintható megtestesült Úr Jézushoz.
