A szenteltvíz
Titokzatos a víz. Egészen tiszta és egyszerű, -- Szent Ferenc "szűzi"-nek nevezte. Teljesen igénytelen, mintha semmit sem jelentene önmaga előtt. Önzetlen is, mintha csak azért volna, hogy másnak szolgáljon, tisztítson és üdítsen. De láttál-e már egyszer csendes és igen mély vizet, és belemerültél-e érző lélekkel annak szemléletébe? Megérezted-e ekkor, hogy milyen titokzatos a mélység? Hogy úgy tűnt fel, mintha ott alant tele volna csodákkal, csábító és borzalmas csodákkal? Vagy megfigyelted-e már, amikor a víz mint folyam zúgva rohan és egyre csak zúdul és zúg? Vagy amikor a forgatag kering, örvénylik és magával húz? Ez olyan erővel nehezedik az ember kedélyére, hogy úgy kell magát kiszakítania annak hatalmából.
Titokzatos a víz. Egyszerű, átlátszó, önzetlen, készen arra, hogy tisztára mossa mindazt, ami bepiszkolódott, és felüdítse a szomjazót. És ugyanakkor kifürkészhetetlen, nyugtalan, telve talánnyal és erőszakkal, s pusztulásba akar rántani. Találó képe azoknak a titokzatos ősokoknak, amelyekből az élet fakad és a halál integet felénk; képe magának az életnek, amely olyan világosnak tűnik fel és ugyanakkor mégis olyan rejtvényszerű.
Így azután értjük, miért teszi meg az Egyház a vizet az isteni élet, a kegyelem jelképének és hordozójának.
A keresztségből egykor új emberként jöttünk elő, "újjászületvén vízből és Szentlélekből", miután a régi ember a vízben elpusztult, meghalt.
És keresztvetéskor meghintjük homlokunkat és mellünket, jobb és balvállunkat "szentelt vízzel", az őselemmel, azzal a rejtvényszerű, tiszta, egyszerű és félelmetes elemmel, amely a természetfeletti értelemnek, a kegyelemnek jelképe és eszköze.
Az Egyház, amikor megszentelte, megtisztította a vizet. Megtisztította azoktól a sötét hatalmaktól, melyek benne szunnyadnak. Ez nem egyszerűen üres szó! Akinek érzékeny a lelke, már megérezte ezt, megérezte a természeti erő varázshatalmát, amely kitörhet a vízből. És pusztán csak természeti ez az erő? Nem egyszersmind valami sötét, természeten kívüli valóság is? A természetben, annak minden gazdagságában és szépségében ott van a rossz is, a démoni is. A lelket eltompító városi élet az oka annak, hogy az embereknek sokszor már nincs is érzékük ez iránt.
De az Egyháznak megvan az érzéke, és ezért "megtisztítja" a vizet minden istenellenességtől, és "megszenteli" azt, kérve Istent, hogy tegye kegyelmi erejének eszközévé.
Ha már most a keresztény belép az Isten házába, meghinti a homlokát, mellét, és vállait, vagyis egész mivoltát a tiszta és tisztító vízzel, azért, hogy megtisztuljon a lelke. Nem szép dolog-e ez? A kereszt jelében hogy egymásra találnak itt a tisztaságra vágyódó ember meg a megváltott természet és kegyelem!
Vagy ott van az este. "Az éjjel senkinek sem barátja" -- tartja a közmondás. Van valami igazság benne. Mi a világosság számára vagyunk teremtve. Mielőtt az ember átadná magát az alvásnak, a sötétség hatalmának, amelyben kialszik a napvilág és az ember öntudata, a kereszt jelével és szenteltvízzel jelöli meg magát, a megváltott, a bűntől megtisztult természet jelképével: Isten óvja meg minden sötéttől! Hasonlóképpen cselekszik reggel is, amidőn újra felkel az álomból, az öntudatlanság sötétségéből és újra kezdi életét. Ez a szenteltvízzel való meghintés mintegy emlékezés arra a szenteltvízre, amelyből a keresztségben kelt fel Krisztus világosságára. Ez is igen szép szokás. Itt is a kereszt jelében találkozik a megváltott lélek és a megváltott természet.
