A mellverés
Megkezdődött a szentmise. A pap ott áll az oltár lépcsője előtt. A hívők, vagy az ő nevükben a ministránsok imádkozzák: "Gyónom a mindenható Istennek... hogy fölötte vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem..." És valahányszor kimondják e szót: "vétkem", mellüket verik.
Mit jelent a mellverés?
Éljük csak bele egyszer magunkat! De ehhez elengedhetetlen, hogy a mellverést helyesen végezzük. Nemcsak ujjunk hegyével kell megérintenünk, hanem zárt ököllel kell vernünk mellünket. Talán láttad már képen Szent Jeromost, amint a pusztában térdel és kezében kővel megrendülten veri a mellét. Ez azután igazi mellverés és nem csak afféle finomkodó mozdulat. A mellverésnek belső világunk kapuja ellen kell irányulnia, és meg kell remegtetnie a lelket.
Több életet kell vinnünk ebbe a belső világba, meg kell töltenünk azt világossággal, erővel, kemény tenniakarással. Hogy fest ezzel szemben a valóság? Sok komoly követelmény áll előttünk: kötelességek, szükségletek, döntő elhatározásra való felszólítások, azonban alig akad közöttük olyan, amely megmozgatná belső világunkat. Mennyi bűnterhet vettünk magunkra, de íme, nem aggódunk miattuk. "Az élet közepette halál vesz körül bennünket," de mi nem gondolunk rá. Ekkor felhangzik Isten szava: "Ember, ébredj! Nézz körül! Szállj magadba! Térj meg! Tarts bűnbánatot!" Ez a felszólítás a mellverésben ölt testet. Ennek egészen át kell téged hatnia, fel kell ráznia belső világodat, hogy felébredjen, látni kezdjen és Istenhez térjen.
De ha aztán egyszer az ember magába száll, világossá válik előtte, hogy mennyire elpocsékolta az értékes életet, mily sokszor áthágta Isten törvényeit, mennyire elhanyagolta kötelességeit "az ő vétke, az ő vétke, az ő igen nagy vétke" által. Ez a vétek körülfogja, és nincs más kiút, mint az, hogy elismerje fönntartás nélkül: "Vétkeztem gondolattal, szóval és cselekedettel a szent Isten és a szentek közössége ellen." A lélek ekkor Isten pártjára áll és állást foglal mellette önmaga ellen. Úgy gondolkozik most önmagáról, mint ahogy Isten nézi őt. Haragszik önmagára bűnei miatt és mellét verve bünteti magát.
A mellverés tehát annyit jelent: Az ember felébreszti önmagát. Felrázza belső világát, hogy meghallja Isten hívását. Isten oldalára áll és megbünteti önmagát. Vagyis magábaszállás, bánat, megtérés.
Ezért veri a mellét a pap és a nép is, amikor a lépcsőimádságban bűnvallomást tesznek; ezt teszik akkor is, amidőn a pap az áldozás előtt az Úr testét mutatja föl és mondja: "Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj." Hasonlóképpen a litániában, amidőn bűnösnek valljuk magunkat: "Mi bűnösök, kérünk téged, hallgass meg minket!"
Az idők folyamán a mellverés sokat vesztett eredeti értelméből. A hívők most már sok helyütt úrfelmutatáskor is verik a mellüket, sőt az Úrangyala közben is, midőn azt mondják: És az Ige testté lőn. Az eredeti jelentés itt már szétfoszlott, és a mellverés általánosságban csak a tisztelet és az alázatosság kifejezője akar lenni. De nekünk meg kell őriznünk az eredeti nyers komolyságot is: hogy Isten szólítja vele magábatérésre a lelket, és a bánatos lélek bünteti vele önmagát.
