AZ ARAB PIÓ ATYA - Szent Charbel Makhlouf

AZ ARAB PIÓ ATYA - avagy egy maronita pap, akit a római katolikus egyház szentté avatott

Szent Charbel Makhlouf
Kelet nagy misztikusa és aszkétája.

A 90’-es évek elején egy Bejrútban dolgozó vendégmunkás csodálatos meggyógyult, miután megkenték „Szent Charbel olajjal”, és kérték a Szent közbenjárását. Szent Charbel életrajza, tettei olyan csodálatosak, mint az ezeregyéjszaka meséi. Ő is az Oltáriszentség szentje, akárcsak Szent Paszkál ferences misztikus, és igazi nagy Mária-tisztelő.

Korunkban egy szerzetesnővér súlyosan megbetegedett, és a Szent segítségét kérte: ő megjelent álmában, és azt mondta neki, hogy aki minden hónap 22-én szentmisére megy és imádkozik, annak minden kérését az Úr elé viszi és közbenjár érte.

Életrajz:

Bejrúttól 140 km-re, Észak-Libanonban van egy kis falu, Bkaakafra (Biqa-Kafra), 1600 m magasan, cédrus erdőkkel övezve. Itt született 1828 május 8-án Youssef Antoun Makhlouf (József Antal) a család ötödik gyermekeként, apja Antoun Zaarour Makhlouf és anyja Brigitta Chidiac. Két fiútestvére volt: John és Beshara, és két nővére: Kawn és Wardeh. Nyolc napos korában keresztelték meg, találtam egy képet is a kis templom keresztelő kútjáról:

Édesanyja - mint többi maronita (ez a vallás a görögkatolikussal van legközelebbi rokonságban) – szigorúan megkövetelte a családban az imát, a napi rózsafüzért, és a szentmisén való részvételt. Youssef két testvére is szerzetes lett, a falutól egy 5 km-re levő kolostorban. A kisfiú alig 3 éves, amikor az apja meghal. Édesanyja újra férjhez megy a falu papjához (a maronita papok szentelés előtt nősülhetnek, mint a görög katolikusoknál), és felveszi az Elahad nevet. A kis Youssef arab és szír elemi iskolába járt, alig 14 éves, amikor a falubeliek „szentnek” kezdik nevezni alázatossága és imádságos lelkülete miatt. Szabad idejében mindig igyekezett visszavonulni egy barlangba, ahol térdepelve imádkozott egy kis Szűzanya kép előtt, ma ez a barlang is zarándokhellyé vált:

Gyakran felkereste Tanois nevezetű szerzetes nagybátyját lelki beszélgetésre, és hogy együtt imádkozzanak. Egy alkalommal az eltévedt kecskéjét keresve, egy cédrus törzsében kialakított kis oratórium előtt imádkozott, amikor egy sürgető hangot hallott: „Hagyj el mindent, és kövess engem!”. Hallgat az isteni szóra, 1851-ben titokban elhagyja a családját, senkinek nem szól, és belép a Mayfouki Boldogasszony kolostorba, majd egy év noviciátus után átkerült az Annaya-i Szent Maron kolostorba, és a Libanoni Maronita Rend szerzetese lesz, és felveszi a korai antiochiai egyház mártírjának a nevét (121-ben halt mártírhalált), a Charbel nevet.

Édesanyja kétségbeesetten kereste és kerestette, míg végül rátalált legkisebb fiára. Az elöljárók és Tanois nagybátyja jelenlétében kérlelte: térjen haza. De a fiú határozottan kitartott a döntése mellett, hogy erre az útra maga Isten hívta meg. Akkor az édesanyja fájdalommal eltelve így szólt: „Ha te nem lennél jó szerzetes, azt mondanám neked: gyere haza! De most már tudom, hogy az Úr az ő szolgálatára akar téged! És az elválás miatti fájdalmamban most arra kérem az Úrat: áldjon meg és tegyen szentté téged!”

Charbel engedelmes és alázatos szerzetes volt, sokat dolgozott és tanult, letette a hármas fogadalmat, majd elöljárói elküldték a Kfifan-i Szent Ciprián kolostorba, a szemináriumba. Vezetője Szent Nimatullah Hardini atya lett, egy nagytudású pap, ki a sémita nyelv és a keleti egyházatyák műveinek jó ismerője volt, különösen Szent Efrém a kedvence. Szent Charbel lelkében hatalmas láng gyúlt a Szentírás, az Oltáriszentség iránt, és még inkább a Szűzanya iránt. Hat év tanulás után, 1859. július 23.-án pappá szentelték. Szavai szerint papnak lenni csakis egyet jelent: a Golgota útját, és Isten jelenlétének a tanúja lenni a világban. Egész éjszakákat töltött ibenső imába merülve, de ezalatt napközben élte a szerzetesek életét, jó gyóntató pap lett belőle, sokan felkeresték, és szentgyónás után hatalmas örömmel tértek haza tőle az emberek.

Charbel atya 16 évet élt az Annaya-i Szent Maron kolostorban, ahol kimagaslott az előljárók iránti engedelmességével, és a monasztikus szabályok precíz, lelkiismeretes betartásával. Ismert volt aszkétikus életéről, melyben kereste a lemondásokat és az önmegtagadásokat, teljesen szabad volt a világtól, és életét visszavonhatatlanul az Úr és a lelkek üdvösségének szolgálatába állította.

Tizenhat év után Isten azt sugallta Charbel atyának, hogy vonuljon vissza remeteségbe. Engedélyt kért hát az elöljárójától, hogy visszavonulhasson a Szent Péter és Szent Pál kolostorba, amely az anyakolostorhoz tartozott. Ám az előljáró vonakodott megadni az engedélyt, mert nem szívesen vált meg kedves szerzetesétől. Egy csodálatos isteni jel után az engedélyt meg is kapta: Charbel olajat kért a lámpásába, ám - hogy próbára tegyék, vizet öntöttek bele. Ám a lámpásban mégis fellobbant a láng, mintha mi sem történt volna. Ez volt szent Charbel első csodája, és az atya 1875 február 15-én megkezdte annyira vágyott remete életét: magány, csend, ima, az Oltáriszentség imádása, mezei munka.

Sosem hagyta el a remeteséget, csak előljárója parancsára. Mindig térden állva imádkozott a kitett Oltáriszentség előtt, akit olyan tűzzel imádott, hogy nem egyszer egész éjszakákat ébren, imádásban maradt ott. 

Már életében szentként tisztelték és egyszerű imájára csodák történtek. 23 év után súlyosan megbetegedett, 1898 december 16-án az átváltoztatás után nem tudta folytatni a szentmisét. Makariosz atya látva fájdalmát, segített neki befejezni a szentmisét. Bevitték a cellájába, majd elkezdődött a nyolc napos agoniája. Ajkán nem szűnt meg a kedvenc fohásza: „Igazság atyja, íme a Te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem…Fogadd el kezemből az Áldozatot, és felejtsd el minden bűnőm, amelyet a Te színed előtt követtem el…”, ugyanakkor gyakran emlegette Jézus és Mária nevét, valamint Szent Pétert és Szent Pált, a kolostor patrónusait. 1898 december 24-én, 70 évesen, Karácsony vigíliáján szenderült örök életre, a kolostor temploma mellett temetik el. Itt volt az első sírja:

 

De ezzel nincs vége a történetnek!

A szomszédok figyelmét először néhány furcsa fény vonja magára „Az otthonunkból láthattuk, úgy 10 percnyi távolságra, délen, hogy fény világítja meg a sírját, a szokásostól eltérő fény, amely hol megjelent, hol eltűnt.” Az emberek figyelmeztették a monostor a szerzeteseit, de ők nem hitték el. De mivel az emberek kitartottak, végül együtt kimentek arra a helyre, ahonnan a fényjelenség származott. Charbel Maklouf atya sírja volt az. Az előírt szokás szerint, az elhunyt be volt tekerve a saját szerzetesi ruhájába, egy egyszerű deszkára volt helyezve, koporsó nélkül, mint egy lépcsőfokon, 25 centire a talaj alatt a földben. Mivel ez a sír nyilvánvalóan a talajszint alatt található, ahogy esni kezdett az eső, elöntötte a víz.

A sírt megnyitották, ellenőrizték, és konstatálták, hogy a test a helyén van, majd újra nagy gonddal lezárták. Eltelt egy év. 1899 április 15-én a sírt ismét megnyitották az apát, a szerzetesek és több más tanú jelenlétében. Az esővíz ellepte a sírt (akárcsak a többi sírt), mocsárrá változtatta. A jelenlévők elképedve látták, hogy Szent Charbel holtteste a mocsár felszínén lebegett. A holttestet kiemelték, és miután megszabadították a penészgombáktól, sértetlennek találták. A bőre friss volt, ízületei rugalmasak, a végtagok teljesen behajlíthatók, a haja és a szakálla ép. Az egyik tanú, Younes József atya így írja le: „Karjai keresztben a mellkason, kezében egy kereszt. A test lágy, friss és ruganyos, az arcán és a kezén fehér penész volt, a gyapothoz hasonló."

A bordáiból vörös vér folyt, vízzel elegyedve. Lecserélték a fehérneműjét és a ruháját, és ezúttal a holttestet egy koporsóba zárták, amelynek felső része üvegből volt, hogy a látogatók megtekinthessék. A koporsót a kolostor templomának egyik oratóriumában tartották. Hatalmas zarándoklat kezdődött Charbel atya sírjához, sok csodás imameghallgatás és gyógyulás történt. A szerzetesek többször tanulmányozták a testet, de a koporsó mindig tele lett vörös folyadékkal, amely a pórusokból áradt ki. Ez a folyadék átitatta a fehérneműt és ruházatot, olyannyira, hogy hetente kétszer le kellett cserélni.

Ezt a folyadékot hivatalosan kivizsgálták, laboratóriumi vizsgálatoknak vetették alá, de az eredményeket még nem hoztak nyilvánosságra. Két évvel később, 1900-ban, annak érdekében, hogy véget vessenek e szivárgásnak, úgy döntöttek, a holttestet kiteszik a szabadba, a teraszra. De hiába, a test folyamatosan „izzadt”. Dr. Elias El-Onaissi, 1921-ben írt nyilatkozatában megjegyzi: „Láttam Charbel atya holttestét az Annaya kolostorban… Alaposan megvizsgáltam, és észrevettem a verejtéket: a bőr pórusai verejtékhez hasonló anyagot izzadnak… Megismételtem ugyanezt a vizsgálatot többször, különböző időpontokban. A jelenség mindig ugyanaz volt.” Többször is, mivel a tetemen nem fogott az enyészet, és folyamatosan „verejtékezett” több mint 50 éven át… 1927-ben, a holttest egy fából készült, cinkkel borított koporsóba került, a talajtól elszigetelve, és alaposan bezárva a kripta falába, (a koporsóba bezártak egy fémhengert is, amely a holttest állapotáról szóló jelentést tartalmazta abban az időpontban. A jelentést franciául írta meg a bejrúti Orvostudományi Kar Armand Jouffroy professzora, és a Malkonien Balthazar orvos).

1950-ben, 23 évvel később, hogy a kripta fala is elkezdett rózsaszín és viszkózus folyadékot „izzadni … a sírt megnyitották: és láthatóvá vált, hogy a folyadék a koporsóból származott. A kánoni vizsgáló bizottság kinevezett három orvost, és szakvéleményük szerint „a vérizzadásról megállapítást nyert, hogy 1899-től 1927-ig megszakítás nélkül csepegett, ugyanúgy, mint a korábbi exhumálások során és elterjedt az egész testen, átitatva a papi ruhákat is. A stóla egy része elrothadt, valamint a koporsó fából készült alsó fele is, a koporsó cinkje pedig a lábak mellett elhasadt…” Ahogy a folyadék egyre csepegett a már elhasadt koporsóban, telítette a kripta falát is. Ennek a hihetetlen jelenségnek a tanúi igazolták, hogy Szent Charbel holtteste megőrizte hajlékonyságát. Szintén 1950-ben valaki lefényképezte a Szent sírját, és amikor előhívták a fotót, egy arc rajzolódott ki rajta, néhány már nagyon öreg szerzetes Charbel atyára ismert benne, mert életében nem készült róla se festmény, se rajz. Azóta ez a fótó képviseli a jellegzetesen lesütött szemű, alázatosságában szép Szent Charbel arcot, íme:

 

Később egy másik koporsóba tették, és cementből és kőből épült sírba helyezték. Mivel a zarándokok egyre többen kezdtek jönni, az előljárók hozzájárultak, hogy átlátszó üvegkoporsóba tegyék. 1952-ben, mintegy 54 évvel a szent szerzetes halála után, sokan meg tudták állapítani, hogy a test ép és hogy még mindig csöpög a titokzatos folyadék. Dr. Georges Choukrallah, aki több mint 37-szer vizsgálta meg a holttestet 27 év alatt, és azt írja: „Miután több alkalommal felülvizsgáltam ezt az ép holttestet, mindig is lenyűgözött megőrzött állapota, és különösen a csepegő piros folyadék. Ez a jelenség teljesen egyedülálló, akármennyit kutakodtam utána, gyakorlatilag egy orvos sem látott ilyet még sohasem…”

VI. Pál Pápa 1965 december 5-én boldoggá, majd 1977 október 9-én szentté avatta.

Csodái:
Szent Charbel csodái túllépték Libanon határait, melyről nagy számú levél és ajándék tanúskodik a kolostorban. Szent Charbel kedves személye azonban mégis elsősorban a lelki erényeket ébreszti fel, gyógyítja az egész emberiségben a hitet és a jó erkölcsöt. Sírjához a világ négy égtája felől jönnek a zarándokok, minden vallásból, minden korú ember. Hiszen mindnyájan egyenlőek vagyunk, elhívásunkban, hiszen mind Isten gyermekei vagyunk.

Több tízezernyi csodás gyógyulás van már összeírva a kolostorban. A gyógyulások 10 százaléka olyan emberekkel történt meg, akik nem voltak megkeresztelve. De vagy imádkozott értük valaki, vagy megérintette őt Szent Charbel olajával, vagy a sírjából való földdel, vagy pedig ő maga látogatta meg a sírt, és érintette annak ajtaját, képeit, szobrát.

A gyógyulások egy része testi gyógyulás, ám sokkal fontosabb az, ami a lélek mélyén történik. Számtalan eskű alatt tett beszámoló tanúsítja, hogy az emberekre - amint átlépték a kolostor kapuját -, rátört a bűnbánat, és hatalmas, felkavaró találkozásban fogadták be Istent ismét az életükbe, szent Charbel közbenjárására.

forrás: metropolita.hu