Az imádságunkat még jobban szoktuk
beosztani, mint a pénzünket. Isten mentsen meg attól, hogy a jámborságunkban bármi
túlzás legyen: a megfelelő időben, kitűzött helyen és megfelelő ügyről illik az
Istennel tárgyalni. Többet nem lehet. Esetleg, ha okvetlenül rászorulunk arra,
hogy az Istennel több szót váltsunk, kivételesen imádkozhatunk lelkesebben, de
csak a saját vagy egy hozzátartozónk ügyében. Nagy szándékokat vagy ilyen
oktalan imákkal töltött mérhetetlen időt a papokra és szerzetesekre hagyunk.
Hiszen (végül is) az ő szakmájuk, nem a miénk, hogy Istennel együttműködve
üdvözítsék a világot. Részünkről pedig kár lenne, ha elpazarolnánk drága
imáinkat, és megengednénk magunknak, hogy bárhol, bármikor és bármiért imádkozzunk.
Egy szó, mint száz: kár lenne az imáinkat csak úgy a levegőben hagyni.
Pedig a levegőt belélegezzük, és
semmiképpen nem mindegy, hogy mi van ebben a levegőben. Persze, itt mindjárt
vitatkozhatunk arról, hogy egy dolog az oxigénről beszélni, más pedig valami
ilyen tapinthatatlanról költészetet művelni. Valóban így van? Nézzük meg.
Menjünk be csak egy percre egy házba, ahol a család tagjai között komoly
konfliktus tört ki. Rögtön észrevehetjük, hogy puskaporos a levegő, még akkor is,
ha senki senkivel sem háborúzik, se szót, se tekintetet nem vált. Menjünk be máshová
is. Annak idején sok időt töltöttem az onkológiai klinikán. Az első emeleten volt
a rendelő. Ott mindig a rémület uralkodott a levegőben. Fönt pedig, ahol az
osztályok voltak, az életért és a reményért folytatott harc ugyanolyan
tapintható volt, mint az ott mindennapos emberi gyöngeség és törékenység.
De elég ezekből az élet szomorú
oldaláról vett példákból. Vajon nem érzünk valami titokzatos nyugalmat, amikor
belépünk egy régi templom vagy kolostor hűvösére? Tegyük hozzá, hogy minél
régebbi a kolostor vagy templom, annál mélyebb az érzés. Hát, nem ez a
szerzetesek imája és szentsége, amit ebből a levegőből lehet beszívni?
Emelkedjünk föl az érzések
szintjéről a lelki valóság szintjére. Az egyik példa a legutóbbi szerdán a
Mária Rádióban hallható Farkas Gergely verbita atyával készült interjúban
hangzott el. Gergely atya elmondta, hogy egy időben minden alkalommal, amikor
Lengyelországban járt, jobban érezte a hivatás hangját. Amikor pedig hazajutott,
az Isten utáni vágy hangja gyengült. Számára ez megmagyarázhatatlan volt. Én viszont
nem lepődtem meg, mert számomra úgy tűnik, hogy – a lengyelek szerencséjére – a
mi országunkban még mindig sok jámborság és imádság marad a levegőben. Igaz,
nem nekünk, hanem az őseinknek köszönhetően, akik századokon át nem spóroltak a
jámborsággal. Nem a saját okosságomból jöttem rá arra, hogy milyen a helytől
függő érzékenység titka.
Egy lengyel operatőr híres
megtérésének története erről szól. Fiatal operatőrként rövid idő alatt fényes
életpályát futott be a technó zene világában. Németországban a Mayday koncert alatt az emberek, akik a
rendezvény mögött álltak, bemutatták neki az igazi céljukat és ideológiájukat,
és meghívták, hogy lépjen be az ő sátánista körükbe. Hihetetlen megmenekülésének
történetében leírja, hogy a nyomasztó félelem, nyugtalanság és az ellenség
hatalmának érzése egyszer csak elmúlt, és ő maga erőre kapott, amikor
Lengyelországba érkezett. Ezen a földön már más hatalom uralkodott, mint az
üldözőé. Egész pontosan azt mondta, hogy a levegőben érezte az imát.
Persze tagadhatjuk a történetek
és magyarázatok valószínűségét, és mondhatjuk, hogy ezekben a példákban valami
mesebeli van. Azonban hívők vagyunk, és tisztában vagyunk azzal, hogy a világ
nem csak a látható élő részből áll, gondolkozhatunk rajta, hogy nem érdemes-e
bővebben „pazarolni” az imáinkat Budapest és egész magyar Hazánk területére. Én
annyit mondhatom, hogy amióta megérkeztem Budapestre, nagyon rászorulónak látszanak
az utcák, hidak és települések arra, hogy körülvegyem őket az imával. A magyar
föld kiált az Isten és az imádságunk pazarlása után. Pazaroljunk?
